Rory Gallagher az ír blues-rock felejthetetlen gitárosa

Forrás: Géczi László 2009. március 4-én a Rockhálón megjelent kitűnő írásának fényképekkel illusztrált eredeti változatát ITT olvashatjátok.

Art: Theo Reijnders

Rory Gallagher

Rory Gallagher, a smaragd-sziget "Jimi Hendrixe" (ahogy az évek múlnak ez egyre nyilvánvalóbb), azok számára pedig különösen, akik ott voltak 1985-ben a budapesti koncertjén. Még mindig csak 61 éves lenne, de nyáron már 14 éve lesz, hogy a mennyei rockcsapatot erősíti.

1948. március 2-án az Írország északi részén lévő Ballyshannonban született, ahonnan a családjával még az 50-es években a "rebellis" városba, a déli Corkba költözött. Ez a kikötőváros szinte mindenben Dublinnal versengett a történelem folyamán. A rossz (alkoholban forgó) nyelvek szerint az egy főre jutó pubok számában meg is veri a fővárost.

A kis Gallagher kilencéves korában kapta meg első akusztikus gitárját, amin egyedül, könyvek segítségével tanult meg játszani, egy évvel később már nyilvánosan is bemutatta tudományát. 1960-ban megnyert egy tehetségkutató versenyt és megvette első elektromos gitárját. Mindössze 13 éves volt, amikor megalakította első zenekarát. 1963-ban másodkézből vásárolta meg azt a '61-es Fender Stratocastert, ami egész életén át elkísérte, s művészetének szinte "védjegyévé" vált. Ez volt egyébként abban az időben az első ilyen típusú gitár Írországban.

Amikor 16 évesen otthagyta az iskolát a Fontana Showbandben kezdett el játszani, ahol feldolgozásokkal szórakoztatták a helyi nagyérdeműt. Első brit turnéjukra 1964-ben került sor, ezt követően Impactra változtatták a zenekar nevét. Pályafutásuk korai szakaszának érdekessége, hogy Madrid közelében egy amerikai légi bázison is koncerteztek!

Rövid londoni visszatérésük után ők is hamburgi klubokban próbálták megkeresni a mindennapi betevőre valót. 1965-ben a zenekar feloszlott, később Rory, a basszusgitáros Eric Kittringhammel és Norman Damery dobossal új triót alakított Taste néven. Kedvelte őket a közönség mindenütt Írországban, de Hamburgban is népszerűek voltak. Két évet játszottak együtt ebben a felállásban, 1968-ban azonban Gallagher mellett már Richard McCracken lökte a basszust, a dobok mögé pedig John Wilson ült, aki korábban a Them együttes ütőse volt. A Taste Londonba költözött, mert abban az időben "vidékről" elég nehezen lehetett befutni. 1968. október 25-én a londoni Marquee klubban egy olyan bemutatkozó koncertet nyomtak le, amitől a közönség és a szakma egyaránt elájult. Ennek a bulinak a zeneanyagát csak tíz évvel később adták ki lemezen.

Első nagylemezük Taste címmel (képünkön) 1969-ben jelent meg, rajta olyan ma már klasszikus számokkal, mint a Blister On The Moon, a Catfish, a Same Old Story és a Born On The Wrong Side Of Town. Számomra azonban a legnagyobb élményt erről a lemezről még ma is a Sugar Mama jelenti. Rory hangja és gitárja valami olyan vérlázítóan szólal meg itt, annyira pimaszul erőszakosan, ahogy fekete blueszenészek sosem mertek volna a hangszerükhöz nyúlni és bluest játszani, nem beszélve az énekről, amely egy igazi fekete „shouterrel” vetekedett. Ma is úgy érzem, hogy a brit rhythm & bluesnak ez az erőteljes megszólalása adta az egyik legnagyobb lökést a követőknek.

A szakemberek és a közönség óriási várakozással tekintett a bandára, de sajnos a Taste nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, pedig Amerikában a világ legmenőbb szupergroupjával, a Blind Faith csapattal turnéztak és Európában is nagy sikerrel szerepeltek.

1970-ben megjelentettek egy újabb albumot On The Boards címmel, erről a What’s Going On lett a legkedveltebb, de kiváló a Morning Sun és az Eat My Words is. Ezután már a búcsúlemezek jöttek, 1971-ben két, koncertfelvételeket tartalmazó korongot adtak ki tőlük. A Live Taste LP-t európai turnéjuk egyik állomásán, a Montreux-i Casinóban rögzítették. Itt a Sugar Mamát és a Catfisht olyan agresszíven játszották, hogy az emberben szinte megáll az ütő. Mindössze öt számot hallhatunk, de még sincs az embernek hiányérzete. Másik koncertlemezük a Wight-szigeti fesztiválon adott műsoruk, ami az utolsó nyilvános szereplésük volt. A fesztivál filmjét látva egyértelmű, hogy a Taste zenéje igazán koncerteken hatott.

A sikerek ellenére rájuk is ugyanaz a sors várt, mint a Cream-re, 1970-ben idő előtt feloszlottak. Rory ezt követően szólóban, de nem egyedül folytatta. A Taste után az első Rory Gallagher Band-ben Gerry McAvoy játszott basszusgitáron, Wilgar Campbell pedig dobon. Velük három nagylemezen dolgozott együtt, amelyek közül legsikeresebb a Live! In Europe album, melyen csettinthetünk Rory fantasztikus blues-rock improvizációin, (Messin’ With The Kid, I Could’ve Had Religion), de emlékezetesek azok a percek is, amikor akusztikus gitáron és mandolinon játszott (Pistol Slapper Blues, Goin’ To My Home). Angliában ez az album a kilencedik helyig jutott a slágerlistán, platinalemezt kapott érte, sőt a Melody Maker az "Év zenésze" kitüntető címet is neki adományozta.

Ezt követően több változás zajlott le a csapatban. Rod De'Ath ült a dobok mögé és Lou Martin lett a billentyűse - ők korábban a Killing Floorban játszottak. Ebben a felállásban több mint öt évig muzsikáltak együtt. A Blueprint és a Tattoo című albumukat is nagyon jól fogadta a közönség. Az utóbbin hallható a Tattoo’d Lady és az A Million Miles Away, amelynek bluesos bevezetője után bontakozik ki a káprázatos dallam. Rory 1974-ben hazatért Írországba, turnéjának zeneanyagát az Irish Tour dupla LP-n tették közkinccsé. A rockvilág minden idők egyik legjobb lemezének tartja Gallaghernek ezt a munkáját! Nagyon nehéz ezekről a korongokról bármit kiemelni, de ha mégis, akkor talán az A Million Miles Away újabb változatát, a Who’s That Comingot, a Walk On Hot Coalst és a Too Much Alcoholt választanám. (Bár ha Rory az utóbbiból kevesebbet választott volna, talán még ma is köztünk lenne!) A turnéról Tony Palmer rendező filmet is forgatott. (Kötelező tananyag!)

1976-ban a dobszerkó közelében ismét személycserére került sor, Ted McKennát szerezte meg a gitáros, aki korábban a Sensational Alex Harvey Bandben már bizonyította rátermettségét. Ez idő tájt történt, hogy Rory - elsőként a rock művészei közül - Eurovíziós tévéadáson keresztül több mint 100 millió emberhez jutott el gitárjátékával.

1982-ig szinte folyamatosan úton volt, majd csaknem három évig alig hallatott magáról. 1985. január 25-én végre eljutott Budapestre is. Akik ott voltak, azoknak életre szóló élményt jelentett a koncertje, egyszerűen elvarázsolt bennünket! Valami zűr lehetett a gitárerősítőjével, ezért csak jókora késéssel kezdődött a buli, megígérte, hogy majd ennyivel többet játszik. Egyszerű kockás ingjében, kopott farmerjével belevágott az agyonnyúzott Fender húrjaiba és a mágia elkezdődött. Úgy játszott,mintha műholdakon keresztül az egész világ látná ezt a koncertet, vagy mintha itt dőlne el, hogy lemezszerződéshez jut, vagy éli tovább az ismeretlen zenészek keserves életét. Olyan volt, mintha az életéért gitározott volna, pedig csak mi voltunk ott a Budapest Sportcsarnokban Közép-Kelet-Európa minőségi zenére szomjazó fiataljai, - no jó - és középkorúi. Nekünk zenélt, akik nem láthatták a 60-as évek nagy bandáit fénykorukban Angliában vagy Nyugat-Európában. De ott, azon a koncerten, amikor lehunytam a szemem, úgy éreztem egy angol klubban vagyok 20 évvel ezelőtt.

Rory Gallaghertől több mint 30 millió lemezt adtak el a világban, végeláthatatlan turnéi során a blues-rock legfényesebb csillagaként milliónyi rajongót szerzett zenéjének. A gitáros azonban nemcsak saját albumain hallható, hanem szívesen közreműködött más művészek lemezein is, élvezhettük játékát többek között Muddy Waters: The London Sessionsén valamint Albert King: Live című albumán.

1994 végén Rory európai turnéja során megbetegedett, majd a londoni King's College kórházba került, ahol májátültetést hajtottak végre rajta, sajnos a műtét után komplikációk léptek fel. 1995. június 14-én Rory Gallagher tüdőgyulladásban hunyt el. Öt nappal később hatalmas részvét mellett helyezték örök nyugalomba az írországi Cork városában, a Szent Oliver temetőben. Azóta ez a város szinte rock-zarándokhellyé vált, de emlékét egész Írország őrzi, évente fesztiválokat rendeznek szerte az országban.

Gallagher magánéletét még ma is rejtélyes homály fedi, sosem beszélt saját problémáiról, de mindig érdeklődött mások gondjai iránt. Nagyon önzetlen ember volt, ahogy barátja Gary Moore, a másik gitáros istenség jellemezte. Rory sztárallűröktől mentesen élt London Chelsea negyedében, a 90-es években már nagyon magányosan, sosem nősült meg, gyermekek sem maradtak utána. Barátságos, szerény művész volt, aki kockás ingében, farmerjében, kopott Fenderjével örökre "bejátszotta magát" a szívünkbe.

Géczi László

1. NEMZETKÖZI RORY GALLAGHER EMLÉKFESZTIVÁL

BUDAPEST

2010. JANUÁR 22-23

RORY GALLAGHER BUDAPEST 1985

Köszönet krahsnif -nek